Volt egyszer egy Siotour: a Balaton fővárosából majdnem iparváros lett

Siotouros kávéscsésze és vizespohár, cigarettás doboz, törülköző, fizetővendéglátó-tábla, sátorhelyet jelző szám a siófok-sóstói Ifjúság Campingből, valutaárfolyamtábla, oklevél a balatonszemesi Vadvirág Kemping (pontosabban: camping) Összefogás szocialista brigádjának.

Gyűlik a retrotárlat anyaga a siófoki könyvtárban, június utolsó napján nyitják a kiállítást a Kálmán Imre Emlékházban abból az apropóból, hogy hatvan éve kezdte működését a Somogy Megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatala, a Siotour, siófoki székhellyel. 

Már a siófoki székhelyű megyei hivatal is kuriózumszámba ment az idő tájt, Magyarósi György pedig arra emlékeztet, hogy egy darabig az sem volt egyértelmű: iparvárossá, vagy a Balaton fővárosává fejlesszék Siófokot. – A nagy állami cégek, a KVV, a DRV, a SÁÉV szinte ontották a betelepülő munkásokat és mérnököket, ráadásul jókora területet jelöltek ki ipartelepnek a város szélén – így Magyarósi, akik kerek húsz esztendőt töltött el vezetőként a Siotournál. – Akkoriban ideológiailag károsnak, gazdaságilag nem kívánatosnak minősítették az idegenforgalmat. Még mint nemzeti bankos, téesz- és turisztikai hiteleket intéző munkatárs, számos párt- és társadalmi rendezvényen fiatalos hévvel érveltem: miért ne lehetne fejleszteni párhuzamosan ezt is, meg azt is, hadd jöjjenek a turisták, elsősorban persze belföldről és a szocialista országokból, persze, tettem hozzá halkan, azért a tőkéseket se zárjuk ki... 

Nagy szerencséjére Siófoknak, két olyan ember került pozícióba, mint Gáti István tanácselnök és Tóth János, a városi pártbizottság első titkára; jobbára nekik köszönhető, hogy Siófok fejlődése a turizmus felé fordult, s a Balaton fővárosa lett belőle. No és persze Fodor Jánosnak, aki 1954. áprilisában lett a Siotour hivatalvezetője, s közel negyven évet töltött a cég élén, talán európai viszonylatban is páratlan teljesítményt produkálva.Fodor János 1997-ben megírta az első ötven év történetét, ő ugyanis már az 1947-ben Siófokon alapított Községi Idegenforgalmi Hivatalt is jogelődnek tekintette. 

– A Siotour a nyolcvanas évek közepére jutott a „zenitre”, a nyaralóvendégek száma ekkorra elérte az évi 340 ezret, ami 3,2 millió vendégéjszakát jelentett – összegez az egykori vezetőhelyettes. – A többmilliárdos bevétel és kiemelkedő eredményesség láttán sokan hittük, hogy ez a cég a fejlődési pályája, a Balaton vonzereje miatt egyszerűen tönkretehetetlen. Lám, mégis sikerült. Különböző átszervezési trükkök (szervezet-korszerűsítés, létszám-racionalizálás, tulajdonosváltás) után végül megszűnt, mondhatni, a „karvalytőke” áldozatává lett. 

Az idő közben egészségturizmusra váltó, egészségvédő szaküzletet nyitó turisztikai szakember azt mondja, redők gyűlnek a homlokán, ha arról olvas, hogy „telt ház van a Balatonnál”. – Nem az a mérvadó, ha öt százalékkal nő a turistaforgalom az elmúlt évhez képest, vagy ha tele vannak a wellness szállodák. A Balaton lakosságeltartó képessége szenvedett súlyos csorbát a nyolcvanas évekhez képest. Akkoriban még szinte minden, a tó környékén élő családnak megélhetést nyújtott, volt, ahol egy családból több személynek is. Ma azonban már csak egy szűk réteget tud eltartani, nem véletlen, hogy hajdani siotouros kollégáim többsége is a Lajtán túl talált megélhetést magának, sokan ma már a nyári szezonra sem jönnek vissza a Balaton mellé. Nem a tömegturizmust sírom vissza, régóta hangoztatom, hogy az egészségturizmus ezt ragyogóan ki tudná váltani, de jelszavakon túl semmi sem történt ennek érdekében az elmúlt két évtizedben, pedig minden adott a kiszolgálásához: éttermek, szállodák, kereskedelmi egységek. Adott a gyógyvízre alapozó Hévíz, Balatonfüred gyógyturizmusa pedig remekül kiegészülhetne a déli parton az általam emlegetett medical-wellness-szel és már körbe is értünk a Balatonnál. 

Az egykori kereskedelmi igazgató úgy véli, rossz döntés volt a megyei önkormányzat kezébe adni a céget, mert „a megye mindig rossz szemmel nézett a Balatonra, mondván, elviszi a pénzt, holott éppen hogy a Balatonnál képződő bevételből lehetett fejleszteni például a Dráva környékén”. Magyarósi szerint hamar az lett a jelszó, hogy „ki a milliókat a cégből”, az egységek fenntartása háttérbe szorult, „meg lehet nézni, mi lett mára Szántódpusztából”. – Az új tulajdonosoknak az volt a fontos, hogy mielőbb piacra dobhassák a Siotourt; ismert, hogy ez végül a társaság forgalmi értékének a töredékéért valósult meg. Úgy vélem, nem is az volt a legnagyobb probléma, hogy piacra dobták, még csak nem is az, hogy a dolgozók e közben utcára kerültek. 

Sokkal inkább az, hogy két fillért se szántak fejlesztésre, annak érdekében, hogy minőségi turizmus lehessen. Nincs igény a kempingre? Hogyan volna arra, amelyik már két évtizede is korszerűtlen volt? Drága áron vendégriasztó miliő, kinek kell ez? Új és új koncepciók, a közös bennük a létszámleépítés volt és a bércsökkentés – emlékszik vissza a távozására, mely 2000-ben jött el. – Egy darabig hittem, hogy a változások a cég javát szolgálják, de később már nem tudtam vállalni, amit kértek tőlem. Választhattam, melyik papírt írom alá, az egyik az azonnali hatályú felmondás volt, már meg is volt szövegezve, csak alá kellett írnom...

Magyarósi György azt mondja: büszke rá, hogy helyettese lehetett Fodor Jánosnak, de fájlalja, hogy máig sem adta ki senki a hajdani igazgató 350 oldalas Siotour- és egyben kortörténetét. Felveti: akár utcanévadással, de legalább egy tábla elhelyezésével megörökíthetné az utókor az emlékét, a fiatal generációnak „tankönyvül” is szolgáló dokumentum kiadása érdekében pedig közadakozás elindítását javasolja, a jubileumi kiállítás apropóján. 

Torpedó az ügetőpályára 

1997-ben, amikor Fodor János a visszaemlékezést írta, még megvoltak a fiókban a szántódpusztai ügetőpálya tervei... „Májustól szeptemberig lehetne ügetőversenyeket rendezni, egészen biztos, hogy jövedelmező volna, nem véletlen, hogy Nyugat-Európában szinte valamennyi jelentős fürdőhely mellett ott találjuk a lóversenypályát: Baden, Karlovy Vary” – nyilatkozta 1985-ben Fehér Dezső, a Magyar Lóverseny Vállalat igazgatója. 

Gazdasági társaság létrehozását tervezték az Ibusz, a Siotour, a lóversenyvállalat és a zamárdi téesz részvételével, utóbbi a puszta melletti területeivel szállt volna be. A Magyar Hitel Bank Rt. részt vállalt volna a finanszírozásból és külföldi befektetők kereséséből. Egy 1991-es tárgyaláson veszett kútba a terv, a zamárdi polgármester és jegyző ugyanis kijelentette: nem járul hozzá a település a lóversenypályához, mert azt maga akarja megépíteni. Fodor János arra emlékeztet a kötetben: a Siotour fizette Zamárdinak a legtöbb üdülőhelyi díjat, és a legnagyobb foglalkoztatója volt a községnek. A pályát persze Zamárdi sem építette meg.